„A három nagy jövedelemtulajdonos közül a vállalkozások azok, akik katalizátorként tudnak a magánegészségügyi rendszer átalakulásában szerepet vállalni. Ez hosszabb távon valójában egy beruházás a jövőbe” – véli Kóka János, az Indexen megjelent véleménycikkében.

„A magán- és az állami egészségügy új partnersége mellett érvelek. A hálapénz eltörléséhez fogható jelentőségű lépést javaslok: a két rendszer szabályozott, ellenőrzött, korrekt együttműködését. Kinek jutna eszébe ellentétpárként említeni a taxit és a BKV-t? Miért féltenénk az üzemi étkezdét az újonnan nyíló pizzéria által támasztott versenytől? Hogyne lenne szükség diszkont-élelmiszerláncokra csak azért, mert ott a sarki fűszeres? Ugyanilyen indokolatlan a magán- és az állami egészségügy szembeállítása. A két rendszer erősségei és hiányosságai nagyon különbözőek, és sok esetben nem is ugyanarra alkalmasak” – kezdi az Indexen megjelent véleménycikkét Kóka János, orvos, volt gazdasági és közlekedési miniszter, a Doktor24 alapítója.

A szakember szerint a vállalkozások azok, amelyek katalizátorként tudnak a magánegészségügyi rendszer átalakulásában szerepet vállalni. Ez rövid távon ugyan költségnövekedést jelenthet, de hosszabb távon valójában egy beruházás a jövőbe. Kóka János Vállalati Egészségügyi Programról szóló elképzelését szó szerint idézzük. Véleményünk szerint ehhez szervesen illeszthető az egészségpénztárba fizetett vállalati hozzájárulás és a célzott szolgáltatásra adott támogatás. Akár úgy, hogy a vállalat a kedvezményes adózású juttatást egy bizonyos szolgáltató konkrét csomagjára nyújtja. Ebben az esetben a munkahely és a munkakör jellege is meghatározhatja a konkrét csomagot. Az is alternatíva, hogy a vállalat az egészségügyi szolgáltatást szabja meg – például menedzserszűrés – és azt a munkavállaló a számára szimpatikus magánszolgáltatónál költi el.

Egészségpénztárként feladatunknak érezzük azt is, hogy elősegítsük a vállalati források hatékony költését a munkavállaó számára elérhető maximális egészségnyereség érdekében.

Kóka János: Vállalati Egészségügyi Program

„A három nagy jövedelemtulajdonos közül a vállalkozások azok, akik katalizátorként tudnak a magánegészségügyi rendszer átalakulásában szerepet vállalni. Ez rövid távon ugyan költségnövekedést jelenthet, de hosszabb távon valójában egy beruházás a jövőbe.

A vállalkozások érdekeltek a dolgozóik egészségben tartásában, betegségük esetén a gyors gyógyulásban, a legkisebb költség- és időráfordítás mellett igénybe vehető egészségügyi szolgáltatásokban. Különösen igaz ez napjaink feszes munkaerőpiacán. Tapasztalataink szerint a kötelező foglalkozás-egészségügyi ellátás – sokszor csak felesleges adminisztrációt jelentő – terheitől frissen megszabadított vállalkozói szektor aktívan keresi a vállalati egészségügyi szolgáltatások legjobb megoldásait.

A dolgozók érdekeltek abban, hogy a vállalkozások kiegészítsék az egészségük megőrzésének és helyreállításának finanszírozását, valamint abban is, hogy az egészségügyi szolgáltatásokat elsősorban a magánegészségügyben vegyék igénybe.

Az állam érdekelt abban, hogy az aktív korosztály minél nagyobb része – a társadalombiztosítási befizetései változatlan megtartása mellett – ne kizárólag az állami ellátórendszert terhelje, hanem azzal párhuzamosan működő, magánfinanszírozású ellátókapacitásokat vegyen igénybe (befizetési lock-in, szolgáltatási opt-out).

Míg egyes tevékenységek továbbra is tb-alapon, az állami szolgáltató kizárólagos feladatai maradnak (mentés, sürgősség, komplex diagnosztika, magas progresszivitású beavatkozások, onkológiai kezelések stb.), másokat (prevenció, szűrés, alapellátás, foglalkozás-egészségügy, járóbeteg-szakellátás, képalkotó- és labordiagnosztika, egynapos sebészet, ortopédiai ellátás, egyéb sebészeti szakágak, rehabilitáció, regeneráció) egy párhuzamos finanszírozási rendszer (kiegészítő egészségbiztosítás vagy a szolgáltatóknál vásárolt előfizetéses rendszer) finanszírozhat, és döntően a magánszolgáltatók láthatnak el. (Magánszolgáltatás alatt itt az egyetemi tulajdonban lévő egészségügyi szolgáltatások is érthetők.)

A magyar egészségügy ugyan a 90-es években elmozdult az univerzális állami ellátásra épülő Beveridge-modellből a biztosítotti jogviszonyt jelentő Bismarck-modell irányába, de valódi biztosítói szemlélet máig nem alakult ki. Ennek híján Magyarországon egyedülállóan magas a családok által saját zsebből történő egészségügyi kifizetések mértéke, amely tervezhetetlen és ezért igen megterhelő. A kiegészítő vállalati egészségbiztosítás ezzel szemben a vállalkozások költségvetésébe beépülő, nagy kockázatközösség esetén elviselhető szintű költés, amelyért cserébe a munkavállaló egészségbiztonságot kap.

Ahogy fentebb is megállapítottuk, ma nincs a rendszerben olyan érdekeltség, amely költséghatékonyságra, feszes és mérőszámokon alapuló gazdálkodásra, a polgárok számára pedig egészségnyereségre (megelőzésre és hatékony gyógyításra) koncentrálna. Egy alternatív finanszírozási rendszert javaslok ezért bevezetni. Az alternatív finanszírozási rendszer és az innen érkező igényeket kiszolgáló magánellátó intézmények elsődleges célközönsége az aktív munkavállalói réteg.

A meglévő munkahelyek dolgozói mellett mindazok, akik az (elsősorban Budapesten kívül) megvalósuló nagyberuházások kapcsán érkeznek az adott városba, és teljes körű egészségügyi ellátást kívánnak igénybe venni. Az ő igényeik jelentősen különböznek az állami ellátás tipikus szolgáltatói profiljától. Nekik egyebek között digitális időpontfoglalásra, gyors és várakozás nélküli ellátásra, professzionális betegútmenedzsmentre és dokumentációra van szükségük.

Az alternatív finanszírozási rendszer lehet biztosításalapú (ebben részt vehetnek állami vagy magántulajdonú biztosítótársaságok, amelyek a megkötött szerződéseik alapján szervezik a biztosítottjaik egészségügyi ellátását) vagy előfizetéses jellegű (ebben az esetben az egészségügyi magánszolgáltatók maguk kínálják az ellátási csomagokat az igénybe vevők számára). A biztosítás előnye a nagyobb méretű kockázatközösség, a szélesebb kockázati profil, a szolgáltatók közötti átjárhatóság, hátránya az igénybe vett egészségügyi szolgáltatásokra rakódó magas költség (alkuszi díj, biztosítói költségek díja, betegirányítás díja). Az előfizetéses rendszer előnye az alacsonyabb költség, a közvetlen szolgáltatói kapcsolat, a prevenciós programok és a testre szabott választék, hátránya, hogy az adott szerződő magánszolgáltató rendelkezésre álló kapacitásai térben, időben, illetve egyes szakmákban korlátozhatják az igénybevétel lehetőségét. Minél nagyobb azonban a magánszolgáltató vagy az egymással együttműködő magánszolgáltatók szövetsége, annál kisebb ez a hátrány. Felépíthető egy olyan integrált piaci erőtér, mely a megfelelő szintű rendelkezésre állást biztosítja. Valójában a biztosítás sem más, mint egy együttműködési rendszer, csak ez esetben az együttműködés felépítésének költségei és működtetésének hasznai a biztosítási szektorhoz, állami biztosítás esetén pedig az államhoz kerülnek.

Ma a csoportos vállalati egészségbiztosítás, mint juttatási forma, a vállalkozások számára „egyes meghatározott juttatások” között, 33,04 százalékkal adózik. Javaslom a program elemeként a vállalkozás által csoportos egészségbiztosítás vagy előfizetéses szolgáltatás díjainak adómentességét havonta, dolgozónként egy bizonyos összeghatárig. Ebben az esetben a dolgozó a biztosítása vagy előfizetése által fedezett szolgáltatásokat nem az állami szolgáltatóknál veszi igénye, ezek költsége nem a társadalombiztosítást terheli. Az intézkedés csökkenti az állami ellátórendszer terhelését, javítja a közszolgáltatások elérhetőségét, a páciensek elégedettségét, rövidíti a járóbeteg-várólistákat. A dolgozók várhatóan az így meg nem adóztatott összeg 70-80 százalékát költik majd el egészségügyi szolgáltatásra (biztosítói terminológiával élve, ekkora lesz a teljes befizetéshez viszonyított kárhányad). Ha feltételezzük, hogy alternatív finanszírozási rendszer híján ezeket az egészségügyi szolgáltatásokat a dolgozó állami ellátásban venné igénybe, belátható, hogy a kedvezmény miatt kieső adóbevétel több mint dupláját takarítja meg az állam a társadalombiztosítási megtakarítás ágán. További jelentős társadalmi és versenyképességi előny a dolgozóknál jelentkező időnyereség, illetve a betegségek elkerülése és hatékonyabb, gyorsabb gyógyítása miatt jelentkező egészségnyereség.

Egy ilyen horderejű intézkedés esetén a megfelelő szinten integrált magánegészségügyi rendszer felügyeletét erősíteni kell. Az állam erős jogokkal kell, hogy rendelkezzen ahhoz, hogy (más közszolgáltatásokhoz hasonlóan) monitorozza és kikényszeríthesse a magánszolgáltatók megfelelő működését, vizsgálhassa pénzügyi megfelelőségüket, valamint a közegészségügyi kritériumoknak való megfelelésüket. Egy olyan vállalati egészségügyi felügyeletet javaslok létrehozni, amelyben az állam, a szolgáltatók, a gazdasági érdekképviseletek és a munkavállalói oldal is szerepet kaphatna.”

Kóka János teljes cikkét ide kattintva olvashatja az Indexen.

Bodítókép: freepik/rawpixel.com

<< VISSZA