Kétnapos országos egészségügyi konferenciát tartott az IME, ahol az első blokkban elhangzó előadásokból és az azokhoz kapcsolódó felszólalásokból kiderült: az egészségügyi rendszer szereplőit erősen foglalkoztatja, hogy hogyan fogja az állam fenntartható módon finanszírozni az egyre dráguló egészségügyi ellátásokat.

A konferencia nyitóelőadásában Gaál Péter, a Magyar Egészségügyi Menedzsment Társaság elnöke felvázolta, hogy milyen körülmények között kell ma az egészségügyi ellátó rendszernek jól teljesítenie. Az egyik legnagyobb kihívást a fogyó és öregedő társadalom jelenti: 2005 táján az öregedési index 100% fölé ment, 1980-tól pedig folyamatosan fogy a magyar lakosság. A demográfiai folyamatok epidemiológiai következménye a krónikus, nem fertőző betegségek halmozódása. Ahogy múlnak az évek, egyre nagyobb a valószínűsége, hogy valakinek van legalább egy krónikus betegsége, majd lesz kettő, akár nyolc vagy annál több is – hivatkozott egy holland adatsorra Gaál Péter. Ennek köszönhetően nő az egészségügyi ellátórendszer igénybe vétele, az elkerülhetetlen kórházi gondozás szükségszerűsége, az orvosi műhiba esélye. Az orvostechnológiai fejlődés pedig a specializáción keresztül a fragmentáció irányába hat, ami épp ellentétes azzal, amit a demográfiai folyamatok igényelnének, hiszen az idős korban jelentkező betegségek hatékony kezelésében a különböző egészségügyi szolgáltatók együttműködésére lenne szükség. Financiális oldalon is vannak ellentétek: a hatékony ellátást segítő technológiai fejlődés drága, növeli a kiadásokat, de a fiskális döntéshozók inkább megszorítás-pártiak, a költségek alacsonyan tartása a céljuk.

A turbulens, 21. századi környezetben kizárólag az alkalmazkodni tudó, reziliens egészségügyi rendszer tud hatékonyan működni – utalt a WHO megállapítására Gaál Péter –, ami képes ellenállni az egészségügyi rendszert érő káros behatásoknak, és alkalmazkodik a pozitív és negatív változásokhoz, mint például a technológiai fejlődés.

De hogyan lehet alkalmazkodó egészségügyi rendszert kialakítani?

A klasszikus közgazdasági közelítés a piac – állam dilemma felől közelít. A domináns piaci rendszerekben a profit hajtja az innovációt. Ha a piac jól működik, önműködően reagál a környezeti változásokra és alkalmazkodik azokhoz. De az egészségügyben a tisztán piaci rendszerek nem teljesítenek jól, vélte Gaál Péter.

– Szolidaritási jellegű egészségügyi rendszereket szeretnénk építeni, és nem az egyének jövedelmi helyzete szerint különbséget tevő megoldást keressük. Ebből adódik, hogy az állami rendszereknek kell a változásokhoz való alkalmazkodást megoldaniuk, de ez itt nem magától értetődő. Általában lassú és gyenge. Az a kérdés, hogy vannak-e a döntéshozók kezében olyan eszközök, amelyekkel állami szinten támogatni tudják a rendszerszintű innovációt.

Egy másik paradigma az egészségügyi rendszerek típusaiból indul ki, azt vizsgálja, hogy melyik rendszermodell alkalmazkodik a legjobban. Ennek a megközelítésnek a nehézsége, hogy ma már egyik klasszikus rendszermodell sem működik tisztán, sem az állami egészségügyre épülő Beveridge modell, sem a biztosítás alapú Bismarck modell, sem a Semashko modell, sem az amerikai út.

– Magyarországon elvileg bismarcki rendszer működik, de ha megnézzük, hogy hogyan oszlanak meg a különböző források az egészségbiztosítási alap bevételei között, azt látjuk, hogy 2010 táján a járulékból származó bevételek elérték az adó típusú bevételek arányát. Mindkettő 50-50% körüli értéket mutatott, azóta pedig az adótípusú bevételek dominálnak a finanszírozási modellben, ami semmiképp sem tekinthető bismarcki modellnek – mutatott rá a szakember, aki szerint a rendszerek funkcionális közelítése a legígéretesebb. Itt kinyílik a gondolkodás az unortodox megoldások felé annak érdekében, hogy javítsuk az egészségügyi rendszer teljesítményét. Gaál Péter szerint nemzetközi példákat alapul véve a magánszolgáltatók és a magánfinanszírozás becsatornázása elképzelhető, amennyiben ez kiegészítő módon, az állami rendszert támogatva történik. Szerinte az egészségpolitika fontos feladata, hogy erre olyan keretrendszert ajánljon, amelyben megtalálja helyét a „magán” anélkül, hogy szétrombolná az állami rendszer integritását.

Sinkó Eszter szerint sem ördögtől való, ha a finanszírozó kiépíti a párhuzamos, kötelező kiegészítő egészségpénztári rendszert. A konferencia nyitóblokkjának moderátoraként az egészségügyi közgazdász az örök dilemmára mutatott rá: a piaci rendszer nem teljesít jól, az állami adaptációs rendszer pedig nem innovatív, nem rugalmas. – Korábban azt mondtuk, hogy nem épült ki a közfinanszírozott és magánellátás párhuzamos struktúrája, de ez ma már nem igaz, a folyamat elindult. A következő lépés pedig, hogy a finanszírozói oldalon is belép a magán az eddiginél határozottabban – mondta. Szerinte a jelek arra utalnak, hogy kiépül a kötelező kiegészítő egészségpénztári rendszer, kvázi az OEP2, hiszen differenciálódtak az igények, és az, akinek van szabad forrása, miért ne juthatna hozzá az általa elvárt szolgáltatáshoz. Persze úgy, hogy azok, akik ezt nem engedhetik meg maguknak, ne kerüljenek hátrányos helyzetbe.

Ezzel az állásponttal egyetértett a konferencia hallgatójaként részt vevő Kökény Mihály volt MSZP-s egészségügyi miniszter is.

<< VISSZA